Leírás
A San Felice-templom egy katolikus templom Firenze Oltrarno negyedében, a San Felice téren. Már 1066-tól említik az írásos források; belső tere tipikusan gótikus, reneszánsz homlokzatát pedig Michelozzónak tulajdonítják. 1153-ban a nonantolai San Silvestro-kolostor bencéseinek irányítása alá került, akik a 14. század közepén a bővítése mellett döntöttek: ebből az időszakból származik az az öt csúcsíves záródású, egyszerű ablak, amely ma is látható a templom külső falán. Ugyancsak erre az időre vezethető vissza a bal oldali hatodik oltár freskós lunettája, amelyet a Bargello-mester alkotásának tartanak. A lunetta Máriát a gyermek Jézussal, Idősebb Szent Jakabot, Szent Szilvesztert pápát és a nonantolai apátot ábrázolja (1365 körül). Mivel a megrendelő a köztiszteletben álló bencés apát volt, a freskó nemcsak művészi, hanem történeti szempontból is nagy jelentőségű. Ebből az időszakból való a főoltár fölötti, giottói iskolához tartozó feszület is (1308 körül). Miután a templom 1413 körül a kamalduliakhoz került, újabb felújításon esett át, amely lényegében érintetlenül hagyta a 14. századi szerkezetet. Jelentősebbek voltak a Michelozzónak tulajdonított 15. századi változtatások: átépítették az apszis kápolnáit, különösen a középsőt, amelynek nagy diadalívét Brunelleschi mintái ihlették, 1457 és 1460 között pedig elkészült a homlokzat. A kapu fölötti címer a megrendelőre, Mariotto Lippire emlékeztet. Ugyanebben az időben a templom új belső díszítést is kapott, amelynek nyomai a vakolat alatt kerültek elő. A munkát többnyire Neri di Bicci festőre bízták, tőle ma már csak a bal oldali hatodik oltáron álló, Szent Ágostont, Keresztelő Szent Jánost, Szent Julianust és Szent Zsigmondot ábrázoló triptichon maradt fenn (1467). A freskókat tanítványa, az úgynevezett Signai-mester készítette, akit talán Antonio di Masóval azonosíthatunk; tőle a belső homlokzati falon Szent Bernardint angyalokkal, Boldog Gerardót a pásztorral, valamint Szent Ivót és Szent Ansanust az adományozónővel láthatod (1470–80). 1557-ben a San Felicébe költöztek a szigorú rendben élő domonkos apácák a via dei Serragli-i San Pietro Martire-kolostorból, amelyet lebontottak, hogy megerősítsék a környék városfalait. Hogy a templomot az igényeikhez igazítsák, sekrestyét építettek, mindenekelőtt pedig a templom első felében végig egy emelt karzatot nyolc oszlopra támaszkodó keresztboltozatokkal (1590-ben fejezték be). Ez olyan zárt teret biztosított, ahová a hívek nem juthattak be, így az apácák részt vehettek a misén, és betarthatták a klauzúra szabályait. A homlokzathoz képest balra nyílik a régi San Pier Martire-kolostor kapuja; a kolostor a 18. században árvaházat is befogadott szegény lányok számára, 1780-ban pedig ingyenes bentlakást nyitott az Oltrarno szegény sorsú fiataljainak. Ezt a tevékenységet még az 1808-as napóleoni feloszlatás után is folytatta. Ma óvoda és általános iskola működik benne. Az 1926-os tűzvész után a templomot felújították. A refektóriumban Matteo Rosselli nagy Utolsó vacsorája látható (1614). A második világháború és a német megszállás idején a San Felice in Piazza-templom az oltrarnói ellenállás egyik legaktívabb központja, valamint az üldözött zsidók védelmének helyszíne lett. Az akkori plébános, Bruno Panerai atya vendégül látta az Oltrarno felszabadítási albizottságát, és számos segítő kezdeményezést indított a lakosság és a menekültek támogatására. „Egy Habermann nevű külföldi zsidót” nagyjából hat hónapig rejtegettek a plébániai levéltárhoz tartozó egyik szobában, más zsidókat pedig a plébánia családjai fogadtak be, és a plébános rendszeresen meglátogatta őket.