Leírás
A San Salvi-beli Szent Mihály-templom (San Michele in San Salvi) Firenze egyik katolikus temploma, a városfalakon kívül fekvő legfontosabb ókori plébániatemplomok egyike. A szomszédos San Salvi-i Cenacolo Múzeum a város igazi rejtett gyöngyszeme: bár távol esik a hagyományos turistautaktól, figyelemre méltó műgyűjteményt őriz, különösen a manierizmus korának festészetétől. A Gualberto Szent János által alapított apátság ősi templomát 1048 körül építették egy korábbi oratórium helyén, amely akkoriban még nyílt vidéken, a városfalakon kívül állt. San Salvi a 7. században Amiens püspöke volt, és éppen az ő csodás megjelenése döntötte el, hogy ezt a helyet válasszák. A templomot Szent Mihálynak szentelték, a kolostor viszont – amely a szent apát által alapított rend, a vallombrosaiak egyik legkorábbi bencés szerzetesközösségének adott otthont – mindig megtartotta a francia szent nevét. San Salvi fontos vallási támaszponttá vált a firenzei vidéken, mert itt pihenhettek meg azok, akik a Santissima Annunziata mariánus szentélyébe zarándokoltak. Gualberto innen indította keresztes hadjáratát is, amely Pietro Mezzabarba szimóniás püspök elűzéséhez és a város lelki megújulásához vezetett. Az eredeti templomból megmaradt az ősi, kelet–nyugati tengelyű latin kereszt alaprajz egyetlen hajóval, téglalap alakú apszissal és faszerkezetes (fedélszékes) tetővel. A belső és a külső egyaránt meglehetősen egyszerű volt, bár néhány részlet elárulta az apátság gazdagságát – a rend egyik legjelentősebbje volt –, például a számos 14. századi freskó, amelyek nyomai a templom jobb oldalán álló kis kolostorudvarban (a firenzei árvíz nyomaival együtt), valamint néhány szomszédos helyiségben maradtak fenn. Ilyen a csodálatos állatos freskó is, a maga nemében ritka festett dekoráció példája, amely a kolostorudvar és a templom közötti kis helyiségben található. Szintén a szerzetesektől származik a 16. század legelején készült bővítési terv, amelynek során megépült a refektórium, a kézmosó és a konyhák; a terv új szerzetescellák létesítését is előirányozta, ezek azonban Firenze ostromának drámai eseményei miatt sosem valósultak meg. Ebből az időszakból származó díszítések közé tartozik Andrea del Sarto csodálatos Utolsó vacsorája, amelyet 1526-ban festett a refektóriumban. A templom és a kolostor az 1529–30-as ostrom alatt megsérült, de ez volt az egyetlen városfalon kívüli templom, amelyet nem romboltak le: sem maguk a firenzeiek, akik felperzselt földet akartak hagyni az ellenség táborhelyén, sem a császári csapatok, mert mindenki csodálta Andrea del Sarto szép freskóját – egy korabeli történetírók által egybehangzóan elbeszélt hagyomány szerint. Az épületek mindenesetre súlyosan megrongálódtak, és már düledezőek és tető nélküliek voltak, amikor 1534-ben a faenzai apácákra bízták őket. Az ő egykori kolostoruk a róluk elnevezett utcában (Via Faenza) állt, és a Basso-erőd építése során megsérült. Az apácák, akik szintén a vallombrosai regulát követték, de zárt rendben éltek, hamarosan elkészíttették a ma látható díszítések nagy részét, például a homlokzat előtti háromívű árkádsort. A templom padlóját megemelték az állandóan fennálló árvízveszély miatt (a 20. században azonban visszaállították az eredeti szintre), és jelentős műgyűjteményt halmoztak fel. A 18. század és a 19. század eleje közötti politikai felfordulások nyomán Toszkána szerzetesi intézményeit fokozatosan megszüntették, előbb Napóleon, majd Péter Lipót nagyherceg kezdeményezésére; ez a sors érte 1817-ben a San Salvi-i apácákat is, a rend javai pedig az államra, azaz a nagyhercegre szálltak. A templom belsejében és a kolostorudvarban jelentős festészeti és szoborművek találhatók, köztük Lorenzo di Bicci falról levett freskója a Madonnával és a gyermek Jézussal (a Madonnone-tabernákulumból), Benedetto da Rovezzano két domborműve Szent Salviról és Szent Mihályról, a főoltáron pedig egy 16. századi fa feszület. Jelentős restaurálásokat végeztek az 1980-as években.