Leírás
A Santo Spirito-bazilika Firenze egyik legfontosabb temploma, és az azonos nevű teret uralja az Oltrarnón, az Arnótól délre fekvő városrészben. Kívülről szinte csupasznak tűnik, belül azonban a reneszánsz egyik legharmonikusabb tere rejtőzik.
Ez Filippo Brunelleschi utolsó nagy műve volt: ő tervezte, és még megélte az építkezés megkezdését 1444-ben. Két évvel később meghalt, utódai pedig nem mindig értették, mi járt a fejében.
A legszebb a belső tér: a pietra serena oszlopai, amelyek sorban állnak a hajó mentén és az egész templom körül, rendet és nyugalmat árasztanak. A templom kerülete mentén negyven kápolna nyílik, tele műalkotásokkal.
A festmények közül Filippino Lippi Nerli-oltárképe a tizenötödik századi Firenze egy látképét is megmutatja. A szakrisztiában viszont Michelangelo fakeresztje látható, amelyet még fiatal fiúként faragott.
1492-ben a tizenhét éves Michelangelo ebben a kolostorban töltötte az éjszakáit, holttestek tanulmányozásával. Hálából a szerzeteseknek ajándékozta ezt a fából faragott Krisztust, amely ma is itt van.
Az alaprajz háromhajós latin kereszt, a főhajó kétszer olyan széles, mint a mellékhajók. Az árkádok korinthoszi fejezetű oszlopokon nyugszanak, és a fény fokozatosan hatol befelé egészen az oltárig, a kupola alatt, amely a legvilágosabb pont marad.
Brunelleschi azt szerette volna, ha a homlokzat az Arno felé néz, a folyóparton egy térrel, és egy helyett négy kapuval. A legradikálisabb ötleteket félretették, a homlokzat pedig egyszerű maradt, csak a tizennyolcadik században vakolták be.
A szakrisztiából a Holtak kerengőjébe lehet lemenni, amelyet a falain látható sok sírkőről neveztek el, onnan pedig Bartolomeo Ammannati Nagy kerengőjébe, amely 1564 és 1569 között épült, dór oszlopokkal, olyan szabályos terv szerint, amelynek Firenzében nincs párja.
Az ágostonos kolostor a tanulmányok központja is volt. A könyvtár 1450-ben 577 kéziratot számlált: Petrarca itt tanulmányozta a ritka szövegeket, Boccaccio pedig a szerzetesekre hagyta könyvgyűjteményét. A tér 1292-től alakult ki, hogy befogadja a prédikációkra érkező tömeget.
Ez Filippo Brunelleschi utolsó nagy műve volt: ő tervezte, és még megélte az építkezés megkezdését 1444-ben. Két évvel később meghalt, utódai pedig nem mindig értették, mi járt a fejében.
A legszebb a belső tér: a pietra serena oszlopai, amelyek sorban állnak a hajó mentén és az egész templom körül, rendet és nyugalmat árasztanak. A templom kerülete mentén negyven kápolna nyílik, tele műalkotásokkal.
A festmények közül Filippino Lippi Nerli-oltárképe a tizenötödik századi Firenze egy látképét is megmutatja. A szakrisztiában viszont Michelangelo fakeresztje látható, amelyet még fiatal fiúként faragott.
1492-ben a tizenhét éves Michelangelo ebben a kolostorban töltötte az éjszakáit, holttestek tanulmányozásával. Hálából a szerzeteseknek ajándékozta ezt a fából faragott Krisztust, amely ma is itt van.
Az alaprajz háromhajós latin kereszt, a főhajó kétszer olyan széles, mint a mellékhajók. Az árkádok korinthoszi fejezetű oszlopokon nyugszanak, és a fény fokozatosan hatol befelé egészen az oltárig, a kupola alatt, amely a legvilágosabb pont marad.
Brunelleschi azt szerette volna, ha a homlokzat az Arno felé néz, a folyóparton egy térrel, és egy helyett négy kapuval. A legradikálisabb ötleteket félretették, a homlokzat pedig egyszerű maradt, csak a tizennyolcadik században vakolták be.
A szakrisztiából a Holtak kerengőjébe lehet lemenni, amelyet a falain látható sok sírkőről neveztek el, onnan pedig Bartolomeo Ammannati Nagy kerengőjébe, amely 1564 és 1569 között épült, dór oszlopokkal, olyan szabályos terv szerint, amelynek Firenzében nincs párja.
Az ágostonos kolostor a tanulmányok központja is volt. A könyvtár 1450-ben 577 kéziratot számlált: Petrarca itt tanulmányozta a ritka szövegeket, Boccaccio pedig a szerzetesekre hagyta könyvgyűjteményét. A tér 1292-től alakult ki, hogy befogadja a prédikációkra érkező tömeget.