Leírás
A Davanzati-palota a 14. századból származó palota Firenze központjában, ma a régi firenzei lakóház múzeuma. Nem remekművek galériája, hanem valami ritkább: gazdag kereskedők otthona udvarával, lépcsőivel, freskókkal díszített termeivel és bútoraival, amely megmutatja, hogyan éltek a középkorban.
Az udvar a palota szíve. Fentről lépcsők, függőfolyosók és átjárók néznek rá, az egyik sarokban pedig magánkút áll, csigákkal, amelyek minden emeletre felvitték a vizet – az akkori időkben ez luxusnak számított. A kutat egyébként egy ciszterna táplálta az esővízzel.
A fürdőszoba a hálók mellett, a konyha pedig legfelül, hogy a füst és a gőz ne járja át a házat: a 14. századi Firenzében ez jelentette a kényelmet. Minden emelet felépítése hasonló: nagyterem, hálószoba, kis dolgozószoba (studiolo) és a személyzet helyiségei.
A legismertebb terem a Papagájok terme (Sala dei Pappagalli), amelyet a 14. század végi freskók borítanak: ezek drapériákat és faliszőnyegeket utánoznak, papagájmotívumokkal. Tovább haladva a Pávák termébe (Sala dei Pavoni) jutsz, a nászszobába, amelyet festett álfüggönyök és pávák közötti címerek díszítenek.
Ne hagyd ki a vergyi várúrnő (Castellana di Vergy) történetét bemutató szobát sem: ez egy középkori legenda szerelemről, kalandról és halálról. A harmadik emeleten újrarendezték a csipke- és hímzésgyűjteményeket a mintakendőkkel, vagyis azokkal a fantáziadús darabokkal, amelyeken a mesterséget tanulták.
A palotát a 14. század közepe táján a gazdag kereskedők, a Davizzi család építtette. A neve viszont a Davanzatiké, akik 1578-ban megvásárolták, és addig birtokolták, amíg az utolsó közülük, Carlo, 1838-ban véget nem vetett az életének. Ezután kezdődött a hanyatlás.
A lakásokra osztott palota romlásnak indult. Giovanni Papini, aki itt alapított folyóiratot, „csupa koszosnak és sötétnek” emlékezett rá, tele „büdös zugokkal”. 1904-ben Elia Volpi régiséggyűjtő mentette meg, aki felújította, és múzeumként nyitotta meg.
1916-ban Volpi New Yorkban elárverezte az összes bútort, ezzel elindítva az újreneszánsz divatot az Egyesült Államokban. 1951-ben az állam vásárolta meg.
Az udvar a palota szíve. Fentről lépcsők, függőfolyosók és átjárók néznek rá, az egyik sarokban pedig magánkút áll, csigákkal, amelyek minden emeletre felvitték a vizet – az akkori időkben ez luxusnak számított. A kutat egyébként egy ciszterna táplálta az esővízzel.
A fürdőszoba a hálók mellett, a konyha pedig legfelül, hogy a füst és a gőz ne járja át a házat: a 14. századi Firenzében ez jelentette a kényelmet. Minden emelet felépítése hasonló: nagyterem, hálószoba, kis dolgozószoba (studiolo) és a személyzet helyiségei.
A legismertebb terem a Papagájok terme (Sala dei Pappagalli), amelyet a 14. század végi freskók borítanak: ezek drapériákat és faliszőnyegeket utánoznak, papagájmotívumokkal. Tovább haladva a Pávák termébe (Sala dei Pavoni) jutsz, a nászszobába, amelyet festett álfüggönyök és pávák közötti címerek díszítenek.
Ne hagyd ki a vergyi várúrnő (Castellana di Vergy) történetét bemutató szobát sem: ez egy középkori legenda szerelemről, kalandról és halálról. A harmadik emeleten újrarendezték a csipke- és hímzésgyűjteményeket a mintakendőkkel, vagyis azokkal a fantáziadús darabokkal, amelyeken a mesterséget tanulták.
A palotát a 14. század közepe táján a gazdag kereskedők, a Davizzi család építtette. A neve viszont a Davanzatiké, akik 1578-ban megvásárolták, és addig birtokolták, amíg az utolsó közülük, Carlo, 1838-ban véget nem vetett az életének. Ezután kezdődött a hanyatlás.
A lakásokra osztott palota romlásnak indult. Giovanni Papini, aki itt alapított folyóiratot, „csupa koszosnak és sötétnek” emlékezett rá, tele „büdös zugokkal”. 1904-ben Elia Volpi régiséggyűjtő mentette meg, aki felújította, és múzeumként nyitotta meg.
1916-ban Volpi New Yorkban elárverezte az összes bútort, ezzel elindítva az újreneszánsz divatot az Egyesült Államokban. 1951-ben az állam vásárolta meg.