Leírás
A Grazie-híd (Ponte alle Grazie) az ötnyílású híd, amely Firenze központjában íveli át az Arnót a via de' Benci és az Oltrarnóban fekvő piazza de' Mozzi között, közvetlenül a San Niccolò-gát alatt. A Ponte Vecchio tömegei nélkül is különleges történetet rejt.
A mai híd visszafogott és funkcionális: pietraforte kővel burkolt vasbeton gerenda, hogy illeszkedjen a környező palotákhoz. 1957. február 24-én avatták fel, azon a ponton, ahol a folyó sodrása gyorsabb.
Megállni igazából az előtte itt álló híd miatt érdemes, a Rubaconte miatt. 1237-ben építtette Rubaconte da Mandello podestà, kilenc ívvel: Firenze leghosszabb és legrégebbi hídja volt, öregebb a Ponte Vecchiónál.
A pillérein apró faházak, szentélyek, kápolnák és műhelyek nőttek ki. Az egyik kápolnában, a Santa Maria delle Grazie-ban volt egy csodatévőnek tartott Szűz Mária-freskó, és erről kapta a híd új nevét, már a XV. században.
1390-ben egy Apollonia nevű asszony engedélyt kapott rá, hogy remeteként éljen egy pilléren álló faviskóban. Hat évvel később két másik nő csatlakozott hozzá, 1400-ban pedig mindhárman befalaztatták magukat, és csak egy ablakot hagytak a híd felé az alamizsnáért.
Ők voltak az első murate, vagyis „befalazott nők”: ebből a közösségből született a via Ghibellina-i Murate-kolostor, ahová az apácák 1424-ben költöztek át. A hídon élő másik közösség, a Romite, egy második női kolostort alapított.
A Rubaconte minden nagy áradásnak ellenállt, még az 1333-asnak is, amely elsodorta a Ponte Vecchiót. A házikókat 1876-ban lebontották, hogy szélesebb legyen az úttest, és átférjen a villamos, a mellvédek pedig öntöttvasból készültek.
A vég 1944. augusztus 3. és 4. között jött el: a visszavonuló náci csapatok az Arno összes hídját aláaknázták, a Ponte Vecchio kivételével. 1945-ben tervpályázatot írtak ki az újjáépítésére, amelyet Giovanni Michelucci, Edoardo Detti és csoportjuk társai nyertek meg.
Érdekesség: a régi híd házaiban született Tommaso Bellacci ferences boldog és Benedetto Menzini szatirikus költő.
A mai híd visszafogott és funkcionális: pietraforte kővel burkolt vasbeton gerenda, hogy illeszkedjen a környező palotákhoz. 1957. február 24-én avatták fel, azon a ponton, ahol a folyó sodrása gyorsabb.
Megállni igazából az előtte itt álló híd miatt érdemes, a Rubaconte miatt. 1237-ben építtette Rubaconte da Mandello podestà, kilenc ívvel: Firenze leghosszabb és legrégebbi hídja volt, öregebb a Ponte Vecchiónál.
A pillérein apró faházak, szentélyek, kápolnák és műhelyek nőttek ki. Az egyik kápolnában, a Santa Maria delle Grazie-ban volt egy csodatévőnek tartott Szűz Mária-freskó, és erről kapta a híd új nevét, már a XV. században.
1390-ben egy Apollonia nevű asszony engedélyt kapott rá, hogy remeteként éljen egy pilléren álló faviskóban. Hat évvel később két másik nő csatlakozott hozzá, 1400-ban pedig mindhárman befalaztatták magukat, és csak egy ablakot hagytak a híd felé az alamizsnáért.
Ők voltak az első murate, vagyis „befalazott nők”: ebből a közösségből született a via Ghibellina-i Murate-kolostor, ahová az apácák 1424-ben költöztek át. A hídon élő másik közösség, a Romite, egy második női kolostort alapított.
A Rubaconte minden nagy áradásnak ellenállt, még az 1333-asnak is, amely elsodorta a Ponte Vecchiót. A házikókat 1876-ban lebontották, hogy szélesebb legyen az úttest, és átférjen a villamos, a mellvédek pedig öntöttvasból készültek.
A vég 1944. augusztus 3. és 4. között jött el: a visszavonuló náci csapatok az Arno összes hídját aláaknázták, a Ponte Vecchio kivételével. 1945-ben tervpályázatot írtak ki az újjáépítésére, amelyet Giovanni Michelucci, Edoardo Detti és csoportjuk társai nyertek meg.
Érdekesség: a régi híd házaiban született Tommaso Bellacci ferences boldog és Benedetto Menzini szatirikus költő.