Leírás
A Ponte Santa Trinità az Arno hídja, amely a firenzei belvárosban a Via de' Tornabuonit köti össze az Oltrarnóval. Az útikalauzok évszázadok óta az eleganciáját dicsérik: három feszes, könnyed ívű boltozata pietra fortéból épült, alig néhány lépésre a Ponte Vecchiótól.
Különlegessége az alakja: az ívek nem félkörösek, hanem láncgörbe (katenária) alakúak, mint egy két végén felfüggesztett, majd fejtetőre állított lánc. Bartolomeo Ammannati Michelangelótól ihletett megoldása erősebbé tette a hidat, és lehetővé tette a nyílások szélesítését anélkül, hogy a pálya megemelkedett volna.
A hídpillérek formája is megfontolt: éles szögű keresztmetszetük miatt az árvíz hozta farönkök és törmelék kevésbé akadtak fenn, és nem torlaszolták el a boltíveket. Az ívek zárókövein nagy márvány kartusok őrzik a vállalkozás emlékét és az évszámot: 1569.
A két végén a Négy évszak szobrai állnak, amelyek 1608-ban érkeztek II. Cosimo esküvőjére. A híd az 1901-es jegyzék óta a Ponte Vecchióval együtt nemzeti művészeti örökségnek számít.
Ez a híd sok összeomláson van túl. Az elsőt, a fából épültet Lamberto de' Frescobaldi építtette 1252-ben, és 1269-ben elsodorta egy árvíz. A kőhíd az 1333-as nagy árvízben dőlt össze, a következő pedig az 1557-es áradásban.
Ekkor I. Cosimo Bartolomeo Ammannatit hívta, Michelangelo titokzatos tanácsadásával. A munkálatok 1567-től 1570-ig tartottak, és ebből született a mai híd, amely a Via Tornabuoni és a Via Maggio közötti tengelynek adott egységet.
„Ki látta ezt a nőt?” 1958-ban szórólapok és újságok keresték szerte a világon egy márványfejet: a Primavera, vagyis a Tavasz egyik szobráét, amely eltűnt, amikor a németek 1944-ben felrobbantották a hidat. Aki megtalálta, 3000 dollárt kapott volna.
Lopásra gyanakodtak. Valójában a fej soha nem hagyta el az Arnót: egy homokkotró halászta ki 1961-ben, néhány tíz méterrel lejjebb a folyásirányban. Firenze úgy döntött, hogy „olyannak és ott” építi újra a hidat, „amilyen és ahol volt”, a köveket a folyóból kiemelve. 1958-ban nyílt meg újra.
Különlegessége az alakja: az ívek nem félkörösek, hanem láncgörbe (katenária) alakúak, mint egy két végén felfüggesztett, majd fejtetőre állított lánc. Bartolomeo Ammannati Michelangelótól ihletett megoldása erősebbé tette a hidat, és lehetővé tette a nyílások szélesítését anélkül, hogy a pálya megemelkedett volna.
A hídpillérek formája is megfontolt: éles szögű keresztmetszetük miatt az árvíz hozta farönkök és törmelék kevésbé akadtak fenn, és nem torlaszolták el a boltíveket. Az ívek zárókövein nagy márvány kartusok őrzik a vállalkozás emlékét és az évszámot: 1569.
A két végén a Négy évszak szobrai állnak, amelyek 1608-ban érkeztek II. Cosimo esküvőjére. A híd az 1901-es jegyzék óta a Ponte Vecchióval együtt nemzeti művészeti örökségnek számít.
Ez a híd sok összeomláson van túl. Az elsőt, a fából épültet Lamberto de' Frescobaldi építtette 1252-ben, és 1269-ben elsodorta egy árvíz. A kőhíd az 1333-as nagy árvízben dőlt össze, a következő pedig az 1557-es áradásban.
Ekkor I. Cosimo Bartolomeo Ammannatit hívta, Michelangelo titokzatos tanácsadásával. A munkálatok 1567-től 1570-ig tartottak, és ebből született a mai híd, amely a Via Tornabuoni és a Via Maggio közötti tengelynek adott egységet.
„Ki látta ezt a nőt?” 1958-ban szórólapok és újságok keresték szerte a világon egy márványfejet: a Primavera, vagyis a Tavasz egyik szobráét, amely eltűnt, amikor a németek 1944-ben felrobbantották a hidat. Aki megtalálta, 3000 dollárt kapott volna.
Lopásra gyanakodtak. Valójában a fej soha nem hagyta el az Arnót: egy homokkotró halászta ki 1961-ben, néhány tíz méterrel lejjebb a folyásirányban. Firenze úgy döntött, hogy „olyannak és ott” építi újra a hidat, „amilyen és ahol volt”, a köveket a folyóból kiemelve. 1958-ban nyílt meg újra.