Leírás
A Santa Maria Novella pályaudvar Firenze és egész Toszkána legfontosabb vasútállomása, a Dómtól egy kilométerre, közvetlenül az azonos nevű bazilika apszisa mögött áll. Nem csupán átszállóhely: az utasforgalmi épületet a Giovanni Michelucci vezette Gruppo Toscano tervezte, és az olasz racionalizmus egyik legszebb példájának tartják.
Az 1932-es tervpályázat után épült meg, amelyet a Gruppo Toscano több mint száz induló közül nyert meg. A terv szakított a rezsim retorikájával: a formának a funkciót kellett követnie. Az állomás megosztotta a kulturális élet szereplőit: az egyik oldalon a konzervatívok álltak Ugo Ojetti vezetésével, a másikon a Giubbe Rosse kávéház fiatal értelmiségiei, például Elio Vittorini.
Attól tartottak, hogy egy modern épület nem illik majd a bazilika gótikájához. Ezért az állomás egy hosszú, alacsony tömb, amelyet ugyanazzal a pietraforte kővel burkoltak, mint a templomot: ahogy a tervezők mondták, egyfajta „határvonal”, amely meghagyja a Santa Maria Novella apszisának uralmát.
A homlokzatról omlik le az üvegvízesés, egy hét nagy sávból álló üvegfal, amely megvilágítja a csarnokot és a vágányok terét; utóbbit réz és üveg fedi, hossza 160 méter, középső támaszok nélkül.
A városi utca méretű fejpályaudvari csarnokban a padlón fehér apuániai márvány és vörös amiatai kő sávjai váltakoznak. A travertinóból készült hátsó fal egy óriási kijelzőtáblára emlékeztet rézbetűkkel, a színes márványok és fémek pedig a legpraktikusabb részekbe is eljutnak.
Felülről nézve liktorkötegnek tűnt. Margherita Sarfatti így győzte meg Mussolinit, aki 1934. június 10-én a Palazzo Veneziában fogadta a tervezőket, és végül jóváhagyta az állomást.
Korábban itt állt a Maria Antonia pályaudvar, amelyet 1848. február 3-án avattak fel, és jóval közelebb épült a templom apszisához: a helyének megteremtéséhez kerteket és kolostorépületeket bontottak le.
A 16-os vágánynál emlékmű idézi fel a náci megsemmisítő táborokba induló vonatokat: 1943. november 9-én háromszáz zsidóval Auschwitzba, 1944. március 8-án pedig több mint ezer, többségében politikai foglyot szállító szerelvényt egy sztrájk után.
Az 1932-es tervpályázat után épült meg, amelyet a Gruppo Toscano több mint száz induló közül nyert meg. A terv szakított a rezsim retorikájával: a formának a funkciót kellett követnie. Az állomás megosztotta a kulturális élet szereplőit: az egyik oldalon a konzervatívok álltak Ugo Ojetti vezetésével, a másikon a Giubbe Rosse kávéház fiatal értelmiségiei, például Elio Vittorini.
Attól tartottak, hogy egy modern épület nem illik majd a bazilika gótikájához. Ezért az állomás egy hosszú, alacsony tömb, amelyet ugyanazzal a pietraforte kővel burkoltak, mint a templomot: ahogy a tervezők mondták, egyfajta „határvonal”, amely meghagyja a Santa Maria Novella apszisának uralmát.
A homlokzatról omlik le az üvegvízesés, egy hét nagy sávból álló üvegfal, amely megvilágítja a csarnokot és a vágányok terét; utóbbit réz és üveg fedi, hossza 160 méter, középső támaszok nélkül.
A városi utca méretű fejpályaudvari csarnokban a padlón fehér apuániai márvány és vörös amiatai kő sávjai váltakoznak. A travertinóból készült hátsó fal egy óriási kijelzőtáblára emlékeztet rézbetűkkel, a színes márványok és fémek pedig a legpraktikusabb részekbe is eljutnak.
Felülről nézve liktorkötegnek tűnt. Margherita Sarfatti így győzte meg Mussolinit, aki 1934. június 10-én a Palazzo Veneziában fogadta a tervezőket, és végül jóváhagyta az állomást.
Korábban itt állt a Maria Antonia pályaudvar, amelyet 1848. február 3-án avattak fel, és jóval közelebb épült a templom apszisához: a helyének megteremtéséhez kerteket és kolostorépületeket bontottak le.
A 16-os vágánynál emlékmű idézi fel a náci megsemmisítő táborokba induló vonatokat: 1943. november 9-én háromszáz zsidóval Auschwitzba, 1944. március 8-án pedig több mint ezer, többségében politikai foglyot szállító szerelvényt egy sztrájk után.